Part 5.- Élesben

Tegnap szét voltam esve, természetesen az elégedettségtől és a boldogságtól. Sajna viszont annyira nem figyeltem, hogy elfelejtettem hajat mosni, így ma reggel expressz tempóban csináltam mindent, de így is sikerült elkészülnöm. Magamra rángattam egy egyszerű farmert meg egy semmi extra felsőt(persze csak az eddigiekhez képest semmi extra), belebújtam a magas sarkú bakancsomba, megfésülködtem, sminkeltem, de másra nem volt időm. Nem csinálhatom ezt magammal még egyszer, utálom, ha valamit nem a megszokott rutin szerint csinálok, egyszerűen frusztrált leszek tőle. Crystal második dudálására már kint is voltam a kapuban, és villámsebesen bepattantam a kocsiba.
-Mi van, ember, elaludtál?-hitetlenkedett a barátnőm
-Minek nézel te engem?-néztem rá hülyén- Csak elfelejtettem tegnap hajat mosni.
-Ez komoly? Addy, veled nagy baj van. Ha valamelyik rutinodat felejted el akkor valami gáz van.-kezdte az okoskodását miközben elhajtott a ház elől- Nem mellesleg, hajmosás? Tökéletes hajad van, túlélted volna ha csak ma mosod meg.
-Dehogy! Nekem így tökéletes a hajam, a szabályaimmal együtt- kértem ki magamnak
-Jó, hidegen hagy. Ki vele, mi az oka a szétszórtságodnak? Napok óta figyellek. Vagy inkább azt kérdezzem, hogy ki?
-Crystal..-sóhajtottam egyet. Túl jól ismer engem. - Nem történt semmi extra. Beszélgettünk, ennyi. De úgy néz ki, hogy érdeklem..
-Most mit vagy úgy oda? Csodálkoztam volna ha nem így van-pufogott a sofőröm
-Jó, igazad van. Szóval beszélgettünk, elhívott az esti meccsükre.
-Ma este?
-Persze, hogy ma. Délután öt, sportcsarnok.
-De Ad, úgy volt, hogy ma shoppingnapot tartunk.- mondta csalódottan, miközben megállt a suli előtt
-Jaj, bocs, elfelejtettem! De figyelj, már elígérkeztem neki, nem mondhatom le, úszna az összes esélyem! Majd bepótoljuk a hétvégén, oké?- a válaszát meg se vártam, hanem kiszálltam a kocsijából, és besétáltam az épületbe. Kivételesen nem a saját termünk felé vettem az irányt, hanem elsétáltam Ariséig, és benéztem az ajtón. Volt nagy bámulás, hogy vajon mit keresek ott, de szerencsére Aris hamar vette a lapot, hogy őt keresem, és kisietett a terem elé.
-Jó reggelt! Miben segíthetek?-kérdezte költőien. Korán reggel, és makulátlanul fest. Nekem évekbe telt ezt begyakorolni, ő vajon hogy csinálja? Majd meg kell kérdeznem egyszer... Mélázásomból mosolya ébresztett fel, gyorsan válaszoltam.
-Szia, csak azért jöttem, hogy ugye ma lesz a meccsed, és hánykor találkozzunk előtte? Vagy egyáltalán találkozzunk előtte? És hol?
-Reméltem, hogy megkérdezed. Elég ideges vagyok miatta, jól jönne, ha találkoznánk előtte, és megnyugtatnál egy kicsit. Mit szólnál fél négyhez, és egy kis sétához a csarnok környékén?
-Tökéletes. Akkor fél négykor, szia!- intetem neki, és visszaindultam a termünkbe. Leültem a padomhoz és-mint minden reggel- átgondoltam, hogy mit fogok csinálni a nap folyamán, és elterveztem, hogy hogy szeretném csinálni azokat. Csengetéskor bejött a töritanár, de nagyon nem érdekelt, gondolkoztam tovább. Egyedül a nevem hallatára kaptam fel a fejem.
-Miss Heaven, szíveskedne visszatérni a mennyországból a földre, valamint kifáradni ide mellém, és elmesélni nekem a múlt órán tanultakat?- Gyökér ez a tanár. Annyira utálom ha valaki a nevemmel viccelődik..
-Hát hogyne-széles mosolyt villantottam, kivonultam a táblához, majd továbbra is ragyogó mosollyal előadtam az anyagot. Szerencsétlen, nem tudott megszívatni, mindent tudtam. Szivacs agyam van, akkor is megjegyzek dolgokat, ha nem figyelek oda. Csak ez mentett meg attól, hogy karót kapjak. A többi órán semmi érdemleges nem történt. Második szünetben Crystallal ültem a padon, amikor megtörtént az, amit ma nagyon el akartam kerülni. Cameron állt meg előttünk, hatalmas vigyorral.
-Szép napot a hölgyeknek!
-Elhúzhatsz, Blake.-Crystal beelőzött a válasszal, pedig én nem akartam bunkó lenni. Ő viszont nem nagyon csípi a srácot.
-Figyelj, Cam, gyere egy kicsit...-félrehúztam- Attól tartok, hogy félreértettük egymást. Nincs veled semmi bajom, én-Crystallal ellentétben- tényleg bírlak téged, csak... Szóval attól, hogy segítettél nekem valamiben, még nem lettünk legjobb barátok, vagy ilyesmi. Meg fogom hálálni neked, de most még nem tudom. Kérlek.
-Nem kell a hálád-a szeme csalódottságot tükrözött- tényleg azt hittem, hogy végre normális lettél.- nem mondott többet, csak hátat fordított és elment. Ó, a francba! Visszaültem a padra, és a gondolataimba merültem. Cameron sose haragudott még rám, mit csinálhattam? Én tényleg nem akartam vele összeveszni.
-Mit vagy úgy oda, Addy? Örülj, hogy végre lekopott.
-Jó, Crys, oké. Most inkább menjünk órára.
Suli után hazafuvaroztattam magam, és rendesen elkészültem. Mindent megcsináltam, amire reggel nem került sor, formában voltam, mire a stadionhoz értem. Kora tavasz lévén még nem sötétedett, csak a levegő hűlt le egy kicsit. Összehúztam magamon a kabátomat, és körülnéztem. Amikor megpillantottam Arist, odamentem hozzá.
-Indulhatunk?-kérdezte, mire bólintottam egyet, és elindultam mellette
-Nagyon ideges vagy?
-Nem, annyira nem, csak legutóbb ez a csapat csúnyán elvert minket kosárban. Reméljük, a lacrossehoz kevésbé értenek.
-Tutit nyerők vagytok-ezt biztatásnak szántam, de tőle csak egy mosolyra futotta. Egy közeli parkban álltunk meg, leültünk egy padra és mindketten csöndben nézelődtünk. Az én figyelmemet eleinte ő vonta el, aztán a környezetre összpontosítottam. Egy-két japán cseresznyefa állt a közelben, mindegyik virágzott, és annyira gyönyörűek voltak! A földet dús fű lepte be, a fűszálakon meg-megcsillant a már lemenő nap fénye. Egy kis idő után beszélgetni kezdtünk, de csak sablonos témák jutottak eszembe, úgyhogy inkább tovább hallgattam. Fél öt után Aris az órájára nézett, majd felállt.
-Induljunk?-kérdeztem
-Igen, ideje van már.- A rövid visszautat csendben tettük meg.- Köszönöm, hogy megnyugtattál.
-Ugyan, kérlek! Bemegyek a nézőtérre, az első sorból fogom szurkolni!- nem tudom, hogy gondoltam, de hirtelen felindulásból egy puszit nyomtam az arcára. Elmosolyodott, én pedig elindultam a nézőtér felé. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy a pálya óriási volt. Hatalmas reflektorokkal volt kivilágítva, rengeteg szék volt a lelátókon. Ígéretemhez híven leültem a legelső sorba, és vártam. Lassan szállingózni kezdtek a népek, láttam egy-két ismerős arcot, de zömében idegenek voltak. A legtöbben az ellenséges csapat szurkolótáborát erősítették. Ötkor megkezdték a meccset, a csapatok bevonultak a pályára, a bíró a szokásos beszédében köszöntötte a vendégeket, majd elindította a mérkőzést. A lacrosse az egyik kedvenc sportom, imádom nézni, úgyhogy végigszurkoltam az egészet. Aris istenien festett a méregzöld mezben, és még istenibben játszott. Nem túlzás azt mondani, hogy elsöpörték a másik csapatot. Csont nélkül nyerték meg az egészet. A meccs végeztével kisiettem az öltözők elé, alig vártam, hogy lássam és gratuláljak neki. Nemsokára kilépett az ajtón, izzadtan, de nagyon boldogan.
-Megcsináltátok! Ez valami eszméletlen volt-ujjongtam
-Sima ügy volt- megvonta a vállát, talán csak nem akart nagyképűsködni a többi ember előtt. Elindultunk a kijárat felé. Kint, az ajtó előtt megállt.
-Merre mész?-kérdeztem, mire az utca felé bökött.
-Én a másik irányban lakom, szerintem indulok is-kezdtem búcsúzkodni tőle.
-Várj még! Meg szeretném köszönni, hogy eljöttél. Sokat segítettél. Remek szurkolólány vagy- vigyorgott, és... És megkaptam tőle életem első pusziját. Csak egy puszi volt, de majd' kicsattantam a boldogságtól. Hazafelé csak egy dolog járt a fejemben. Igen, Adelaine, megcsináltad! Egy hét, és teljesen az ujjad köré csavarod! Otthon csak ő járt a fejemben. Ó, azt hiszem, hogy ha lehet, még jobban beleestem.